01. Totális őrültség

Xenia Tchoumitcheva

2015. November; Sao Paulo, Brazília

Rózsaszín bőröndjeim magam után húzva keresem a „Xenia Tchoumi" feliratú névtáblát tartó emberkét a sao pauloi reptéren. Pár perc alatt sikerül is megtalálnom a nevemet egy hölgy kezében. Azonnal felé veszem az irányt, míg ő engem kémlel. Valószínű, hogy már felismert.

- Xenia Tchoumitcheva- nyújtom neki mancsomat.

- Raquel Mendes- mosolyog rám kedvesen az egzotikus nő.- Hadd segítsek!- Veszi el egyik csomagomat.

Egy hálás pillantást küldök felé és már követem is pár lépésnyire lemaradva. Rövid haja fekete, bőre sötét, amihez szépen illik a színes ruha, amit visel és a hozzáillő fekete cipő. Sietős lépteinknek köszönhetően rövidke idő alatt már az autóhoz érünk. A fekete kocsi hátsó ülésére huppanok be, segítőm mellé. Míg ő a jegyzetei között turkál, én gondolataimba mélyedek, amit eddig nem igazán sikerült véghez vinnem. Ebben a rohanós életben az éppen aktuális stábomnak több ideje van rám, mint nekem saját magamra olykor. A kivételes csendet, nyugalmat kihasználva hátradöntöm fejemet és lecsukom szemeimet.

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt elvállalnom ezt a megbízást. Utólag belegondolva, totális őrültség volt újra besétálni az autóversenyzők világába. Ugyan, sokat rágódtam a munkán, de menedzserem helyettem is megtette a legfontosabbat- odaígérte az aláírásomat, vagyis megegyezett a svájci csatornával. Négy éve még csak tévében is ritkán nézek végig egy- egy futamot, de most kénytelen voltam jobban utána nézni a jelenlegi felállásnak.

- Raquel- szólítom meg a nőt, aki készségesen fordítja felém a fejét- Vincent megérkezett már, igaz?- Érdeklődöm munkatársam hol- és hogyléte felől.

Amint szólásra nyitja száját a város forgalma elnyomja hangját, amin csak mosolyog egy jót.

- Természetesen- bólint egyet- Vincent már három napja itt van, jelenleg is a versenypályán munkálkodik. Biccentek egyet, ezzel megköszönve az információkat. 

(…)

A sofőr kinyitja előttem az ajtót én pedig barna napszemüvegem felvéve, piros táskámmal a kezemben haladok Raquel után. Ezúttal már sietősebb tempót diktál, amit kicsit nehezemre esik tartani a közel tizenöt centis sarkaimmal. Körbekémlelek és akkor világosodik meg előttem, hogy már a versenypályán vagyunk, nem a hotelben. Gondolom a forgalom miatt néhány dolgot át kellett variálniuk. Egy kétszárnyú ajtó előtt megtorpan és felém fordul.

- Xenia, most a csomagjaid lerakását ki kell hagynunk a programból- rázza meg a fejét lemondóan.- Szóval, azt majd egyszerre, amikor mész a szállodába. Itt van néhány szükséges papír, aztán gyere utánam- nyom kezembe egy adag lapot.

Felveszem tempóját és sietve megyek utána, közben a kapott iratokat nézegetem, amin a program áll. Nemsokára elkezdődik az időmérő edzés, utána néhány pilótával kell majd interjút készítenem, akárcsak holnap, valamint a szokásos alap dolgok kaptak helyet az írólapon. Nevek, adatok, időpontok, említésre méltó dolgok, satöbbi. Az előttem haladó egy gyors „sziasztok”-ot magok el angolul. Valószínűleg ő maga is tisztában van azzal, hogy származása miatt az angol hangokat furcsábban ejti ki, mint például az európaiak. Ami ebben meglepő, hogy velem szemben teljesen határozottan beszélt, mintha nem lenne szégyellni valója- nincs is. Nekem is feltűnt az erős akcentus, de számítottam erre itt. 

Backstageen áthaladva én teljes nyugalommal köszönök az ott lévőknek, mire néhányan felkapják fejüket és mintha csak szellemet látnának, megbámulnak. Vicces. El is nevetem magamat kínomban. Szeretem meghökkenteni az embereket körülöttem, ilyenkor megjegyzik újra, hogy ki is vagyok. Ismételten a felírtakat kezdem tanulmányozni mikor valaki hirtelen nekem jön, mire kiesnek kezemből a papírok.

- Gyere nekem te gyökér- morgom orrom alá oroszul.

Lehajolok összeszedni az előbb elejtett cuccaimat, rá sem nézve az elkövetőre, akinek teste nem mozdul előlem. Lábaira is hullott néhány fehér iromány így onnan is kénytelen vagyok összeszedni őket, de le nem hajolna segíteni. Lesajnálkozóan mosolyodok el, amikor megpillantom a cipőjét, egy versenyző. Miért is segítene, itt ő nagy embernek érezheti magát a körülötte ugrálóknak köszönhetően. Táskámba csúsztatom munkadolgaimat és felállok. Szándékosan nem nézek a férfira és egy szó nélkül sétálok el mellette.

- Xenia, hello- ránt vissza csuklómnál fogva egy ismerős kéz, mihez hang is társul, Alonso.

- Oh, szia- válaszolok neki anyanyelvén miközben méregetem exemet. 

- Minek köszönhetjük a látogatást?- Hangjában erős él hallható. Legalább ő is annyira örülhet nekem, mint én neki. Vele ellentétben én nem élvezem olyan szinten a vele való csevegést, mint ő velem.

- Dolgozom, szóval mennem kell- sétálok el mellette úgy, hogy szándékosan nekimegyek vállammal vállának.

- Jól áll a barna- kiálltja utánam, ezúttal már angolul kizárólag azért, hogy felhívja a körülöttünk tartózkodók figyelmét mind magára, mind rám.

Kivágom az ajtót és a friss levegőre érkezem, ahol kísérőm idegesen toporog, gondolom az eltűnésem miatt dühöng. Megkopogtatom vállát. Hatalmas megnyugvás terül szét arcán, mikor szembetalálja magát az elveszett fekete báránnyal, oldalán Vincenttel.

- Xenia azt hittük már az első öt percben elvesztél- ölel magához a férfi, amit vonakodva de viszonzok valamennyire.- Semmit sem változtál- nevet fel hangosan, mire csak megrántom vállamat. Ő sem.

(…)

- Xenia, hamarosan vége az edzésnek- lép mellém Raquel.

Kávémat gyorsan megiszom, s intve az operatőrnek indulok el a nővel az oldalamon a színfalak mögötti emberek zaklatására. Tudom, mennyire utálják ezt, amikor szétszedik őket a riporterek, újságírók egy-egy futam után. Tapasztaltam nem egyszer a sportolók hatalmas lelkesedését, amikor melléjük lép valaki, természetesen én magam sem szeretem őket, de azért valljuk be őszintén, nem vagyok valami emberszerető. 

Gyorsan letudom a Ferrari pilótáit, pontosabban a német Sebastian Vettelt és a finn Kimi Raikkönent, más néven a „jégembert”. Kimivel jöttem ki talán még a leginkább, hiszen hasonló a természetünk. Akármennyire is szeretnék, nincs lehetőségünk úgy igazán váltani pár szót, hiszen rohanhatok át egyből a Williamsesekhez. Tőlem is meglepő gyorsasággal és rugalmassággal esünk túl mindkét interjú alanyon, minek köszönhető az éppen hazájában lévő Felipe Massa és a szintén finn Valtteri Bottas rutinja és tömör válaszai, ők is szeretnének gyorsan túlesni ezeken a sablonos kérdéseken és az általában ugyanabból álló válaszokon. Már csak egyetlen csapat és ezzel együtt két vezető. Kissé már nyűgösebben lépek be a Mercedeshez, ahol elsőként a német Nicot pillantom meg, így hozzá sietek. Érzi, hogy mi következik. Rosberg hamar túl akar esni ezen az egészen, főleg, hogy a pár mondtad, amit beszéltünk egymással az a fél év alatt nem igazán hozott minket egymáshoz közelebb. Nem sikerült megtalálnom vele a közös hangot, ahogyan még sok emberrel sem, így a szokásos arrogáns stílusommal kommunikáltam vele, csak úgy, mint ő velem. 

Ezúttal nem tartom be az előírtakat így csak néhány kérdést teszek fel neki, nincs kedvem hozzá.

- Már csak Hamilton van hátra- beszél hozzám halkan Raquel.

Bólintok egy aprót, direkt nem beszéltetem a szükségesnél többet a nőt. Gondolom, mennyire lehet neki kínos ez így és nem szeretném, ha rosszul érezné magát miattam, mivel eddig csak segített engem.

Mivel nem találom sehol, kopogok az angol pilóta motorhomejának ajtaján és pár másodperccel később egy meglepő „gyere” kiáltást hallok bentről. Felhúzott szemöldökkel nézek Raquelre, aki szintén ilyen értetlen arcot vág. Nem minket várhat az autóversenyző, hiszen ilyenkor inkább kijönnek az öltözőből, nem betessékelik a riportert. Félreteszem minden értetlenségem és magabiztosan nyitok be hozzá. Fehér kanapéján fekszik még a -szintén- fehér overáljában és "meglepő mód" kutyái, Roscoe és Coco a szófa mellett alszanak. Ezeknek a kutyáknak több joguk van itt, mint egy szerelőnek. Megrázom fejemet és elindulok befelé, engem követnek munkatársaim. Lewis talán csak akkor döbben rá, hogy kiket is engedett be az öltözőjébe, amikor meghallja a tűsarok kopogását. Egyből felkapja a fejét és meglát engem. Értetlenül néz ránk, egészen, míg a kamerát meg nem pillantja. Talán tudja ki vagyok, akkoriban olykor- olykor vele is váltottam pár szót, mikor Nicole miatt egy társaságba keveredtünk

- Szia Lewis- eresztek meg felé egy bájmosolyt.- Feltennénk neked pár kérdést, ha nem gond.

Egyből rábólint- nem, mintha lenne más választása- és közelebb hajol hozzám fülével, hogy jobban hallja mondanivalóm.

A brit hatalmas jókedvének köszönhetően a mostani dolgom tovább tart és muszáj nevetnem az olykor béna viccein is. Óráknak tűnnek a vele eltöltött percek, amit már a brazil is kiszúrt és próbálja leplezni mosolyát. 

- Ha ilyen gyönyörű hölgyeket küldenek hozzám, a végén még én magam könyörgök azért, hogy interjút adhassak- próbálkozik be újra. Ismételten elröhögöm magam, de már csak kínomban, nem kötelességből.

- Rendben, azt hiszem végeztünk. Köszönjük szépen Lewis.- bólintok egyet, le sem reagálva előbbi megszólalását.

- Még találkozunk, Xenia- küld felém egy vészjósló pillantást. Megrázom fejemet és lenézően meredek magam elé. 
Kilépve becsapom az ajtót és hálát adok Istennek, hogy legalább Fenandohoz nem kell bemennem, elég volt mára ennyi mosolygás, főleg itt a Mercinél. Mindkét pilótájuk az őrületbe kerget.  

Nicoval a külső jó látszat megtartásának kedvéért mindketten normális hangszínnel kommunikáltunk egymással, míg Lewis a másik véglet.

A friss levegőre kilépve még mindig nagyon jó idő van így piros szoknyámban sem fázok. 
Még elrendezzük a holnapi napra szükséges dolgokat, kissé elhúzódik velük az este. Raquel bezárja mögöttünk az ajtót, majd végre az autóban ülünk és tartunk a szálloda felé.

(…)

- Na merre?- Érdeklődik szobaszámom iránt a svájci. Kezemben lévő plasztikkártyát megforgatva olvasom le a fekete számsort.

- 430- válaszolok tömören- lényegre törően, mire elmosolyodik és elkezdi előttem lengetni a sajátját, amelyen a 435 áll. Büszkén mosolyogva lép be mellém a liftve. Kívülről őrültnek tűnhet, miközben engem próbál felhúzni már első találkozásunk óta, de még egyszer sem sikerült neki az elmúlt öt évben mióta ismerem.

- Na drágám- szólít meg anyanyelvemen, mire kikerekednek szemeim. 

- Te mióta tudsz oroszul?- Támadom le azonnal. Felnevet és tenyerét kezdi dörzsölni a harmincas éveiben járó kommentátor, aki jelenleg úgy viselkedik, akár egy öt éves. Megforgatom szemeimet és átlépem a lift küszöbét. Néhány érdekes pillantást kapunk Vincent viselkedésének köszönhetően.

- Végre sikerült valamilyen érzelmet kiváltanom belőled!- Tapsikol.

Elhűlve nézek a férfira, aki valósággal megbolondult. Megrázom fejemet és szóra sem méltatva intek egyet neki. Szobámba belépve lecsapom bőröndömet a földre. Kezemen lévő arany órára tekintek és meggyőződök arról, hogy még elérem a hotel éjszakai vacsoráját. Napszemüvegem leteszem az egyik polcra és szobakártyát a táskámba csúsztatom. Kilépek az ajtón miközben telefonom nyomkodva rohanok enni. Imádok enni.

Amint leérek a recepciós fiú által korábban elmondott útvonal alapján keresem az éttermet és sikeresen meg is találom. Szedek magamnak a svédasztalról, majd leülök elfogyasztani. Nyugalmas perceimet egy velem szembe leülő Forma1-es pilóta zavarja meg. 

- Szia Kimi.

- Xenia- biccent fejével.- Megleptél.

- Tudom, de nem csak téged.

Elhallgat a finn és gondolkozni kezd. Szótlanul tömi magába a falatokat. Példáját követve én is újra nekilátok az evésnek. Mikor vacsoráját befejezi szólásra nyitja száját, de egy hang sem jön ki rajta és úgy tűnik újra gondolataiba merül. Ezúttal sem beszél sokat, de nem is zavar.

- Alonso.- Jelenti ki a korábbi mondatom okát. Biccentek egyet.

- Bunkó volt?- Beszél érzelem mentes arccal szokásához híven.

Életemben nem láttam semmi érzelmet sem arcán. Mikor jól sikerült neki egy futam nem mosolygott, amikor pedig éppen kiesett a versenyből pokerfaceszel sétált el a pályáról.

- Csak nekem jött- rántom meg vállamat és elkezdek oldalra tekintgetni.

Társaságom veszi a célzást és nem is kérdez többet a spanyolról. Azt hittem békében váltunk el, de úgy néz ki, hogy exem még nem tette túl magát a szakításon, amit én kezdeményeztem. Későbbiekben a finn pilóta kapott tőle hideget- meleget, miszerint miatta vetettem véget a kapcsolatnak, azonban erről szó sincsen. 

- Maradok még pár napot itt, Sao Pauloban- emelem tekintetem az asztalról rá.

- Hogy-hogy?- húzza össze szemöldökét.

- Nem tudom, pihenek egy kicsit.- rántom meg vállamat.

- Reggel korán kelek, szóval én lépek- áll fel az asztaltól- hamarosan- int nekem egyet.

Csak egy halvány mosolyt varázsolok arcomra, amit azonnal el is tüntetek, amint Kimi lelép. Én is összeszedem kevés cuccomat és felállok az asztaltól, hogy nyugovóra térjek. 

Felérve a hatodik emeletre kilépek a személyfelvonóból és szobakártyám halászom elő táskámból, amint felnézek észreveszek egy alakot a lakás bejárata előtt. Lassítok tempómon remélve, hogy így több időm lesz felismerni, amit a fullcapje nagyban nehezít. Összeszűkített szemekkel pásztázom egészen, míg felém nem fordul. Hamilton. Hát feladom. Legszívesebben felsikítanék, de csak egy szenvedő sóhajra telik. Észreveszi, hogy felé tartok és szélesen kezd mosolyogni, velem ellentétben. Próbálok úgy tenni, mintha észre sem vettem volna, de ezt a tervem el is vetem egyhamar, hiszen ránézek. Elé lépek és kérdőn felvonom szemöldökömet.

- Mondtam, hogy még találkozunk.- Kacsint rám.